Realizmus

A realizmus a festészet azon része, amely a vizuálisan pontos kép ábrázolására összpontosít. A realista festők megpróbálták pontosan megragadni azt, amit a való életben láttak, ahelyett, hogy idealizált változatot hoztak volna létre, mint a reneszánsz klasszikus művészei.

A legtöbb korai realista festmény portrék és tájképek voltak (a természet megjelenésének rögzítésére használták), de később kiterjesztették a festészet más területeire is, mint például az otthonok, a munka és a természeti környezet ábrázolására. A realizmus érzetének közvetítésére festményeiken a realista festők gyakran színkeverést, perspektíva-harmóniát és hangszín-gradációt alkalmaztak, hogy azt az illúziót keltsék, hogy a néző valójában a valós élet háromdimenziós (3D) tárgyait nézi. A térfogat helyes ábrázolása nagyon fontos volt, és olyan technikákat használtak, mint az árnyékolás a térfogat illúziójának megteremtésére. A realista festők gyakran használták a chiaroscuro-t (a világos és sötét kontrasztot) is festményeiken, hogy bizonyos tárgyakra fókuszáljanak, és elszigeteljék azokat másoktól.

A realizmus először a 19. század közepén jelent meg, amikor a művészek megpróbálták ábrázolni, amit a körülöttük lévő világban láttak. Ez ellentétben állt a reneszánsz és barokk kor erősen idealizált képeivel, és a romantika részének tekinthető. A realizmus idején az egyéni tapasztalatra helyezték a hangsúlyt, nem pedig a valláson vagy mitológián alapuló fogalmakra, amelyeket a középkori és kora reneszánsz műalkotások használtak (ezt a művészet szekularizációjának nevezik). A realista festőket naturalistának is nevezik, de a realizmus specifikusabb ennél a kifejezésnél. A realizmus a 19. század közepén-végén a nyugati festészet uralkodó formája lett, és a mindennapi élet témái jellemezték. Ez ellentétben állt más akkori mozgalmakkal, amelyek formalista vagy romantikusak voltak. A 19. század realista festői a jeleneteket a lehető leghűségesebben akarták megörökíteni, hogy azokat mások is felhasználhassák az európai és amerikai közös élet mentális képéhez. Különösen a vidéki (vidéki) és a munkásosztály életére összpontosítottak, amelyet a romantikus művész általában figyelmen kívül hagyott. Sok realista festő, mint Gustave Courbet és Jean-François Millet vidéki farmerek jeleneteit festette, míg Thomas Eakins és Édouard Manet nagyvárosi élet jeleneteit ábrázolta. A realizmust az ipari forradalom idején fellépő naturalizmus iránti vágy részének tekinthetjük. Az ipari forradalom a vidéki életet városi környezetté változtatta. Ez sok parasztot és kisvárosi embert kényszerített a városokba, miközben a városi dolgozóknak is több ideje maradt az élet laza elmélkedésére.

A realista festők a lehető legpontosabban kívántak ábrázolni az élet különböző jeleneteit, és ennek érdekében a természet részletes megfigyelését alkalmazták. A 19. század közepének realista művészei kommentálták a mindennapi életben látottakat és tapasztaltakat. „A Szem” festőként ismerték őket, mert olyan dolgokat akartak megmutatni az embereknek, amelyeket korábban soha nem vettek észre. Erőfeszítéseik olyan új ötleteket eredményeztek a kompozíció, a forma és a technika terén, amelyek a modern művészet alapjává váltak.